Románia a központi hatalmak szövetségeseként érkezett a háború küszöbére, de fegyveres semlegességet hirdetett, és az összes szereplővel külön-külön titkos tárgyalásokba kezdett.
Harci tevékenysége abban merült ki, hogy 1916-ban semleges állam létére hátbatámadta a monarchiát. Betört Erdélybe. A románok gyilkoltak, romboltak, fosztogattak. (Az árulásért az antant hatalmak Erdélyt és Bukovinát ígérték cserébe.)
A német és osztrák-magyar seregek kiverték a románokat az ország területéről, s Moldva kivételével megszállták az egész országot. A román kormány békét kötött a központi hatalmakkal. Ez volt a Bukaresti béke.
Később, mikor az antant már nyerésre állt, felrugták a békét és francia támogatással — most már sikeresen — szállták meg a háborúban kivérzett és forradalmakkal sújtott Magyarországot. Újra gyilkoltak, romboltak és fosztogattak. A rablóvonatok még Győrig is eljutottak, az ottani gyárakat is leszerelték. A nagy román mohóság szerzeményei aztán — pénz és hozzáértés híján — szerte a nagy román „hazában”, a nagy román enyészet áldozatai lettek, a vasútállomások környékén.
Ahogy feljebb olvashattuk, Románia csupán néhány hónapig háborúzgatott, melynek eredménye csúfos, megsemmisítő vereség volt.
Szánalmas (le)szereplése ellenére a háborút a győztesek oldalán fejezte be, és létrejött egy sohanemvolt, minden szempontból teljesen indokolhatatlan Nagy-Románia. Hazánk területéből nagyobb darabot (102 813 km2) kapott ajándékba, mint amennyi nekünk maradt!
A románok oly mértékben nyerték túl magukat a háború után (... NEM a háborúban!!!), hogy az éppen a nagy álmot, az etnikailag homogén, egységes románia létrejöttét tette lehetetlenné. Az új országban a román népesség aránya 50% alá esett, vagyis kisebbségben voltak saját „hazájukban”.
Mára már nagy országrészek szakadtak ki az állam területéből. A legnagyobb szerzeményüket Erdélyt, Kelet-Magyarországot és Bánságot pedig — ahogy mondani szokás — sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják.
Nem csillapodó agressziv sovinizmusukat az a félelem táplálja, hogy eljő az igazság pillanata, s ez a rabolt holmi is kihull a kezeik közül.
Csehszlovákia nem vett részt az I. világháborúban, mivel nem létezett. A csehek és a szlovákok a monarchia seregeiben harcoltak. A szlovákok a k.u.k. 1 hadsereget és a magyar honvédséget erősítették, a csehek pedig a k.u.k. csapatokat gyengítették — a „rossz nyelvek szerint”.
A háború idején felerősödtek a cseh függetlenségi törekvések, ami önmagában nem elítélendő. Sokkal nagyobb baj, hogy egy Beneš nevű politikus vezetésével ez a folyamat cseh birodalmi álmokkal kapcsolódott össze.
Elvtelen, hazug politikájukkal a háború végére sikerült a győztesek mellé felsorakozniuk. Romániával és a többi rablóval együtt ők is részt vettek a nagy osztozkodásban. Létrehozták Csehszlovákiát, egy belső feszültségekkel teli, nem túlzottan életképes államot.
Vérlázító az az undorító rágalom- és hazugságkampány, melyet egyes cseh politikusok folytattak nyugaton a magyarok ellen. Később maga Beneš dicsekedett vele, hogy ez milyen hatékonynak bizonyult.
Varázsütésre létrejött egy új nép, a „csehszlovák nemzet”. A csehek, morvák és a szlovákok tartoztak ide. A túlzottan sikeres birodalmi törekvések eredménye, hogy az állam népességének, még így együtt is, csak a 64%-át tették ki.
A több mint négy és félmilliós más nemzetiségű lakosság jogfosztottá vált. E népek túlnyomó többsége egy tömbben élt, közvetlenül az anyaországuk szomszédságában. Óriási színmagyar területek kerültek cseh megszállás alá, végig a magyar határ mentén. Így jártak a németek, és kisebb mértékben más nemzetek fiai is.
Beneš mindenkit becsapott munkássága során, még a „szlovák testvéreit” is. Ígéreteit nem tartotta be. Andrej Hlinka, ultranacionalista szlovák pap (akit igazán nem lehetett magyarbarátnak nevezni) már 1925-ben ezt nyilatkozta: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt”.
Csehszlovákia a cseh birodalmi álmok és a trianoni diktátorok tervei mentén összefércelt államalakulat volt. A XX. században kétszer is szétesett, miközben elvesztette keleti zsákmányát, Kárpátalját.
Egyik darabja — Szlovákia néven — ma éppen az önálló nemzeti mivoltának gyermekbetegségeivel küszködik.
1 kaiserlich und königlich - császári és királyi
Lengyelország szintén nem vett részt a háborúban, hiszen 1795-től területén a környező birodalmak 2 osztoztak. A lengyelek az éppen rajtuk uralkodó állam hadseregében harcoltak — adott esetben akár egymás ellen is.
A kevesebb mint 600 km2-es terület birtoklása miatt nem szükséges felrugnunk az évezredes lengyel-magyar barátságot. Igaz, hogy az újjászületőben lévő lengyelek sem voltak finnyásak. Már 1918 decemberében ők is magyar területeket szálltak meg, de ezt már a felvidéken előrenyomuló cseh csapatok hátában tették. Ök a késöbbi tárgyalásokon a csehekkel harcoltak a lengyel-lakta területekért.
Persze nem öröm, hogy lengyel barátaink legnagyobb ünnepe a mi legnagyobb gyászunk. A világháború utáni „békerendszer” visszaállította Lengyelországot és szétverte Magyarországot. Erről azonban egyikünk sem tehet.
Kárörömnek ez esetben nincsen semmi alapja. Az azért jól esett volna, ha a lengyelek többet el tudnak venni a gazember Beneštől és cinkosaitól.
2 Oroszország, Németország, Osztrák-Magyar Monarchia
A későbbi nagy délszláv állam népei közül a szerbek, és a montenegróiak rendelkeztek önálló államisággal a világháború kitörésekor. A történelmet ismerve kijelenthetjük, hogy az oroszok által támogatott szerb nacionalizmus legalább annyira felelőse a világégésnek, mint az Osztrák-Magyar Monarchia.
A délszlávok a pillanatnyi helyzetüknek megfelelően osztrák-magyar, szerb, török, bolgár, ritkábban saját zászlajuk alatt vettek rész a harcokban.
A történelme során többször átalakuló délszláv államot a kezdetektől fogva óriási belső ellentétek feszítették. Az ország népei különböző nyelvűek, kultúrájúak, vallásúak voltak, — még az írásuk sem volt egységes. Más történelmi tapasztalatok, más kapcsolati tőke. Északnyugaton a jólét, délen a szegénység. Még a közös hazába kényszerített szlávoknak sem volt semmi köze egymáshoz, s akkor a sokszázezer magyar, olasz, albán, bolgár és más népet még nem is említettük.
Sajnos a Balkánt uraló szláv birodalom léte egybeesett a nyugat és a kelet érdekeivel, így — hasonlóan a többi összetákolt államhoz — egészen az 1990-es évekig képes volt fennmaradni.
A környező országok 3 és a szláv kisnépek 4 mind-mind kárvallottjai voltak Európa „balkáni politikájá”-nak. Természetesen ismét mi jártunk a legrosszabbul, hiszen országnyi méretű területeket vettek el tőlünk, egyes észak-bácskai részeken színmagyar lakossággal, az egész Délvidéket tekintve pedig mindössze 30% kürüli délszláv népességgel.
Jugoszláviát a szerbek jelentős része egy szerencsésen — de megérdemelten — létrejött nagyszerb birodalomnak tekintette. Sok tekintetben a vezetők is így gondolkodtak.
Akár mulatságos is lehet számunkra, hogy miközben Szerbia a tőlünk elrabolt termékeny Délvidék belakására koncentrált, nem figyelt kellőképpen a saját déli területeire. Éppen napjainkban veszíti el ősi földjét, a szerb nép bölcsőjének tartott Koszovót.
A horvátokat (az olaszok és a többi délszláv nemzet ellenében) a Magyar Királyság, majd a monarchia védelmezte, tette naggyá — bár ők ezt nagyon máshogyan látják. Annyi legalább „járt nekik”, hogy a XX. század második felére bedarálják őket a szerb „birodalmi törekvés”-ek. Jugoszlávia felbomlása során megtapasztalták, hogy mennyivel problémásabb a szerb testvérek öleléséből szabadulni, mint a „800 éves magyar elnyomás” alól.
Hiába volt minden igyekezet, a mesterséges délszláv államot nem sikerült hazává emelni. Az évszázad végére Jugoszlávia látványos — és véres — körülmények közt hullott atomjaira.
3 Magyarország, Ausztria, Bulgária, Olaszország, Albánia.
4 Pl.: sokácok, bunyevácok.
5 Egyik legjobb példa erre (ami számunkra csupán az 1990-es évek délszláv háborúi során derült ki), hogy az ország hadserege lényegében egy szerb hadsereg volt.
Fiume — a „Magyar Tengermellék”-kel — még II. József javaslatára került vissza a Magyar Korona kebelébe. Később többszöri impériumváltás 5 után az 1868-as magyar-horvát kiegyezéssel lett (egy kis része) újra magyar terület. Tulajdonképpen csak Fiumét és közvetlen környezetét tudtuk visszaszerezni. A város a háború idején osztrák-magyar hadikikötőként szolgált.
A béke beköszöntével az éppen aktuális délszláv államalakulatok és Olaszország évekig huzakodtak a város tulajdonlásán. Végül a jelentősebb területei olasz fennhatóság alá kerültek.
Felháborító, de egyáltalán nem szokatlan a XX. században, hogy nagy erőfeszítéssel létrehozott javainkba a nagyhatalmi érdekek idegeneket ültetnek.
Fiumét Magyarország óriási anyagi áldozatokkal az Adria legjelentősebb kikötővárosai közé emelte, és egy vasútvonallal bekapcsolta hazánk gazdasági vérkeringésébe. Munkánk gyümölcsét azonban nem sokáig élvezhettük. Vereségünk éhes vámszedői még sokáig marakodtak az ölükbe hullott koncon.
Érdekes történelmi fintor az is, hogy a II. világháború után Fiume jugoszláv, majd horvát fennhatóság alá került. Történt ez minden etnikai és történelmi megfontolás sutba dobásával. A városkának igazán viharos történelem jutott osztályrészül, de délszláv identitása soha nem volt.
A belvárosban és a kikötőben sétálva lépten nyomon magyar emlékekbe, épületekbe, magyar alapítású intézményekbe botlunk. Ez a tény némi önélegültségre mindenképpen feljogosítja a — már csak turistaként — odalátogató hazánkfiait.
6 ...,
1776-1809 Magyar Szent Korona,
1809-1814 Francia megszállás,
1814-1816 Ausztria,
1816-1822 Illir Királyság,
1822-1849 Magyar Szent Korona,
1849-1868 Ausztria,
...
Ausztria, mint az Osztrák-Magyar Monarchia vezető állama, a világégés egyik kirobbantójának tekinthető. Közös külügyeink miatt a Szerbia elleni hadüzenetért Magyarországnak is részt kellett vállalnia e felelősségből. (Más kérdés, hogy a hadüzenetet Tisza István a legvégsőkig ellenezte — Magyarország ebben a háborúban semmit nem nyerhet, de mindent elveszíthet.)
A hadüzenetért sokan elítélik a monarchiát, de szeretném én látni azt a XIX-XX. századi nagyhatalmat, amelyik a trónörököse meggyilkolása esetén másképp reagált volna...
Ausztria nem a szövetségesünk, hanem velünk egy államot alkotó fegyvertársunk volt. Mégis, a háború után a győztesek még neki is juttattak a történelmi magyar területekből!
Sokan ezt tartják a háború lezárása legfelháborítóbb eseményének. Szerintem azonban — s ez egyben magyarázat is a történtekre —, mocskosabb az a rágalomhadjárat, ami országunkat a nyugati közvélemény előtt a háború legfőbb kirobbantójává és felelősévé tette.
Erre az érzésre nincsen semmi okunk, hiszen ma már jól látható, hogy miközben hazánk „elvesztette a XX. századot”, addig Ausztria egyik nyertese lett ennek az időszaknak.
A vereséggel elvesztek hódításai, sőt néhány jelentősebb rész az örökös tartományokból 6 is. Sok örömet ez nem ad még a legnagyobb kurucnak sem, hiszen az ő veszteségük is a nagy közös bukás része volt.
Jobban örülhetünk annak, hogy az odaítélt területeinket nem sikerült maradéktalanul birtokba vennie. A „sógorok” kudarcai és a magyar hősiesség eredményeképpen nevezhetjük ma Sopront a „Leghűségesebb város”-nak, vagy Kercaszomort a „Legbátrabb falu”-nak.
7 Pl.: Dél-Tirol Olaszországhoz, Krajna a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.